Férfi titkok

    A halványan megvilágított folyosón - szokásomtól eltérően - a padlószőnyeg rejtjeles kódlabirintusra hajazó mintázatát bámulom. Ráeszmélve zavart viselkedésemre, egy pillanatra megállok és köszönök a mellettem elhaladó idegennek. Kedves mosollyal viszonozza, a testtartása pedig azt üzeni, hogy nyitott egy rövid beszélgetésre. Nincs hozzá kedvem, most mégis kapóra jön az alkalom. Az akcentusa alapján spanyolnak tippelem, de nem kérdezek tőle semmit, csak hallgatom. Fel viszont nem fogom a hallottakat, mert gondolatban már beléptem hozzád a szobámba. Már akkor tudtam, hogy ott fogsz várni rám, mielőtt angolosan távoztál volna. Sőt, talán már az italod fölé hajolva döntöttél kettőnkről. Kettőnk... Minek is használok többes számot, hiszen nincs mi, csak te meg én! Mégis, miután poharadat az enyém mellé tetted és ujjaid éppen csak súrolták kézfejemet, úgy éreztem, hozzám tartozol. A gondolattól száműzöm a kikívánkozó szánalmas mosolyt, és megpróbálok a velem szem...

  ​ Most az egyszer még kibírom, most az egyszer még szemet hunyok felette, most az egyszer még megbocsátok neki... Már fogalmad sincs, hogy hányadik most az egyszernél jársz, de mintha kínzóan közelebb került volna a fejedhez a képzeletbeli boltív, ami alatt a boldogság oltárát felépítettétek. Nem beszélve a toleranciaszintről, ami időközben leköltözött az alagsorba. Vagy már onnan is ki. Mert a lelked nem bírja tovább és lázong, a kezdeti csendes-panaszos hangot pedig felváltotta a harsogó kérdés, meddig tűröm el mindezt? S valóban, meddig? Hol szakad el végképp a cérna? Egyáltalán miért kell eljutni oda? A remény nagy játékos, mindig képes újabb adag hazugságot feltálalni, s naivan elhiszed neki, ezentúl másképp alakulnak a dolgok. Azonnal képbe is kerül a minden csoda három napig tart, te örülsz, a remény pedig alantasan hitté kovácsolódik, hogy most tényleg sikerülni fog, most tényleg minden megváltozik! A minden helyett azonban csupán egyetlen változásról lehet beszélni, az i...

  Semmi értelme megint felmenni hozzád, hogy ki tudja hányadik alkalommal szakítsunk, mert "csak raboljuk egymás idejét". Felesleges, hogy miközben te az érveidet sorolod, én félúton elveszítve a fonalat, a helytelen, tilos, bűnös, meg a többi olyan szó hallatán, -amiktől szégyent kellene éreznem- unottan elfojtsak egy ásítást. Csakhogy én nem szégyent érzek. Én a húsomba vájt körmeidet érzem, a mellkasomon fékezhetetlenül lefelé haladó szádat, és a minden sejtemet átjáró bizsergést, amikor a nadrágszíjammal babrálva kihívó pillantással fölém hajolsz.    A kezed a nyakamra csúsztatod és a törékeny ujjak kicsit megpihenjenek az ütőeremen. Szeretem, ahogy ilyenkor rám nézel. Szeretem, hogy tetszik a megsemmisítésem, és azt is, hogy mire magam alá akarnálak rántani, te már elégedett mosollyal az arcodon kezdesz bele a hatáskeltő játszmádba, aminek menthetetlenül a függőjévé tettél. Néhány magabiztos kézmozdulat közben még lejjebb kúszol rajtam, és miközben lekapom rólad a fe...

  ...mert kell a jelzés, hogy tudjam készen vársz engem. Nem kételyekkel a fejedben, s főleg a szívedben, hanem nyitottan arra, ami előttünk áll, még akkor is, ha ez nem mindig egy rádióbarát szerelmes dal refrénjét hozza. Nem, az élet nem ilyen. A fekete-fehér nagyon jól mutat fotón, de az embernél senki sem kever furcsább, néha akár egészen ijesztő színeket. Akarhatom én mindennél jobban a közös világot veled, rajzolhatok rózsaszínű flamingókat, írhatom illatos tintával a soraimat, de egyrészt rosszul rajzolok, másrészt a történetekben is a legizgalmasabb rész a bonyodalom, s ha ez nem elég, az sem biztos, hogy jól szeretek. Mindennap tanulom az életet, és miközben a kérdőjeleket vadászom le, csodálkozva nézem a kijelentő embereket. Én nem tudom, hogy mit hogyan kell, s főleg jól csinálni, csak a tapasztalatban hiszek. S megtapasztalhatok valamit százszor ugyanolyannak, benne van a pakliban, hogy a százegyedik alkalom mindent felülír, amit addig megrendíthetetlenül igaznak tudtam...

  Ha nem vigyázok, még a végén megszeretlek. Mosoly játszik majd a szám szélén, ha rád gondolok, s eltűnik minden ránc a homlokomról, amikor meghallom a hangod. Elképzellek majd, ahogy rólam mesélve másoknak, olyan fény ragyog a szemedben, mint azelőtt soha, és este elalvás előtt magadhoz szorítva a kispárnádat, kettőnkről ábrándozol. Ha nem vigyázok, még a végén átveszed a gondolataim felett az irányítást, és akárhányszor eszembe jutsz, éhesen harapom majd a szám, sóvárogva a tested után, aminek az ízét bár még nem kóstoltam, mégis ismerem. Első szeretkezés előtti párbeszédeket fogok írni fejben, amikről tudom, hogy hiába vázolom fel az összes verziót, úgyis másképp történik meg. Elképzelem azt a napot is, amikor már mindketten tudjuk, hogy meg fog történni, és bár a vágy addigra már az összes józan idegsejtemet uralja, mégis húzom az időt, mert az a fajta megőrülés a legfinomabb drog testnek és léleknek egyaránt. Ha nem vigyázok, még a végén magam előtt látlak majd, ahogy meztele...

  A Titanic tanulsága a párkapcsolatokra nézve   Első olvasatra talán szokatlanként hat ez a cím, főleg egy szerelmes szösszeneteket kreáló oldalon, de egyrészt ennél furcsább háttérrel rendelkező posztokat is írtam már , másrészt pedig rajtam kívül talán már más is megtapasztalta egy-egy kapcsolatában a jégheggyel való találkozás "örömét".  Persze, amikor még csak "megpillantottam", magabiztosan, szinte fölényesen kezeltem, és szentül hittem, a mi kapcsolatunk úgyis túléli. Nem, nem élte túl, és utána vacogva és összetörten vártam a mentőhajót, (következő nőt) ami ugyan felvett, de az igazi megmentés az én feladatom volt- hogy ilyen talponálló szinten szimbolizáljam az egész folyamatot. S miért nem akartam tudomást venni a jéghegyről?  Na, igen, miért is nem akarunk?    A Titanic szindróma lényege, hogy a múlthoz való túlzott ragaszkodásunkkal, az új és kialakuló valóság felismerésével képtelenek vagyunk szembenézni. Mit is jelent ez a kapcsolatokra nézve?...