A halványan megvilágított folyosón - szokásomtól eltérően - a padlószőnyeg rejtjeles kódlabirintusra hajazó mintázatát bámulom. Ráeszmélve zavart viselkedésemre, egy pillanatra megállok és köszönök a mellettem elhaladó idegennek. Kedves mosollyal viszonozza, a testtartása pedig azt üzeni, hogy nyitott egy rövid beszélgetésre. Nincs hozzá kedvem, most mégis kapóra jön az alkalom. Az akcentusa alapján spanyolnak tippelem, de nem kérdezek tőle semmit, csak hallgatom. Fel viszont nem fogom a hallottakat, mert gondolatban már beléptem hozzád a szobámba. Már akkor tudtam, hogy ott fogsz várni rám, mielőtt angolosan távoztál volna. Sőt, talán már az italod fölé hajolva döntöttél kettőnkről. Kettőnk... Minek is használok többes számot, hiszen nincs mi, csak te meg én! Mégis, miután poharadat az enyém mellé tetted és ujjaid éppen csak súrolták kézfejemet, úgy éreztem, hozzám tartozol. A gondolattól száműzöm a kikívánkozó szánalmas mosolyt, és megpróbálok a velem szemben álló spanyolra koncentrálni.
Furcsa, hogy az emberek milyen szinten képesek megnyílni idegeneknek. Talán én is az voltam neked, amikor egy hasonlóan esős éjjelen arról meséltél, hogy néha hangosan beszélgetsz magaddal, néha pedig szégyenkezve elbújsz a világ elől, s csak kifelé mutatod magad erősnek és büszkének. Emlékszem a hanglejtésedre, ahogy a felsőd ujját babrálva ezeket megosztottad velem. Olykor-olykor elrévedtél a semmibe és csak hallgattál, én pedig nem mertem megszólalni, mert nem akartam megtörni a csended. Csak egyetlen dologra vágytam, részese akartam lenni a szemedben átsuhanó titokzatos csillogásnak, amiről nem voltam képes eldönteni, hogy az elfojtott könnyek, vagy csupán a rád telepedő kaotikus érzelmek visszatükröződései. Most pedig - mialatt ezt a rajzfilmfigurára emlékeztető alakot hallgatom- te ott gubbasztasz a szobámban és engem vársz! Bekuckózva egy sarokba, nekidőlve a falnak, lábadat magad elé húzva ugyanolyan megfejthetetlen tekintettel, mint az első találkozásunk alkalmával. Bennem ott kezdődött el minden, de legalább olyan erősen próbáltam elnyomni magamban az érzést, mint amennyire akartam, hogy onnantól kezdve mindig ugyanazzal a szád szegletében meghúzódó különös mosollyal mondd ki a nevem, mint akkor.
Tudom, mégsem merem elhinni, hogy ott ülsz a sötétben nálam és néha az ajtó felé pillantasz. Talán te is kételkedsz abban, hogy pillanatokon belül lassan lenyomom a kilincset, és a folyosóról beszűrődő fény gyorsan végigfutva a puha szőnyegen végül megpihen azon a széken, amire előzőleg hanyagul rávetettem a kabátomat. Talán mielőtt bevackoltad magad ugyanolyan lágyan simítottál végig rajta, mint én képzeletben ki tudja hány alkalommal a kezeden… Annak ellenére, hogy minden porcikámmal sóvárgok utánad, soha nem értem hozzád máshol gondolatban. De most mindjárt belépek a szobába, szó nélkül leülök az ágy szélére és felkapcsolom az éjjeli lámpát, ami mindössze annyira világítja meg a szobát, hogy végre igazán a szemedbe nézhessek. Igen, belenézek a szemedbe és miközben azt a hívogató csillogást fürkészem, addig a közelségig hajolok hozzád, hogy érezzem az illatod. Tudom, hogy némán állod majd a tekintetemet, és akkor se szólsz egy szót sem, amikor kezemet az alkarodra teszem. Némán hagyod, hogy ujjaim -rákulcsolódva csuklódra - hozzám húzzanak, és a legtermészetesebb mozdulattal ülsz majd mellém az ágyra, s ahogy mutatóujjamat végighúzom a szádon, elkapod a kezem, és a mellkasodra teszed. Sokáig fog tartani, míg a szánk lassan egymásra talál, hiszen a lélek már mindent megkapott attól a pillanattól, amelyben a szívverésünk egymásra hangolódott. De a test is követeli a jussát, így remegve válaszol minden érintésre, és egyre mohóbban kéri az újabb és újabb adagját. Nem tudom hogyan kerül le rólunk a ruha, de számban érzem tested ízét, rám feszülő izmod, amikor a legérzékenyebb pontodnál becézlek, s még akkor is fülemben hallom elcsukló hangod, miután már átélted a gyönyört.
Tudom, hogy utána összekócolódott tincseid csókolgatva, összevissza szívverésünket hallgatva te elalszol, én pedig majd akkor suttogva bevallom neked, hogy mennyire szeretlek, s azért könyörgöm a sorshoz, hogy soha ne legyen reggel és örökre abban kis szobában maradjunk.
Hegyi László
Megjegyzések
Megjegyzés küldése