Semmi értelme megint felmenni hozzád, hogy ki tudja hányadik alkalommal szakítsunk, mert "csak raboljuk egymás idejét". Felesleges, hogy miközben te az érveidet sorolod, én félúton elveszítve a fonalat, a helytelen, tilos, bűnös, meg a többi olyan szó hallatán, -amiktől szégyent kellene éreznem- unottan elfojtsak egy ásítást.
Csakhogy én nem szégyent érzek.
Én a húsomba vájt körmeidet érzem, a mellkasomon fékezhetetlenül lefelé haladó szádat, és a minden sejtemet átjáró bizsergést, amikor a nadrágszíjammal babrálva kihívó pillantással fölém hajolsz.
A kezed a nyakamra csúsztatod és a törékeny ujjak kicsit megpihenjenek az ütőeremen. Szeretem, ahogy ilyenkor rám nézel. Szeretem, hogy tetszik a megsemmisítésem, és azt is, hogy mire magam alá akarnálak rántani, te már elégedett mosollyal az arcodon kezdesz bele a hatáskeltő játszmádba, aminek menthetetlenül a függőjévé tettél.
Néhány magabiztos kézmozdulat közben még lejjebb kúszol rajtam, és miközben lekapom rólad a felsődet, kis időre elveszünk egymás szemében.
Akár még romantikus is lehetne, de romantika helyett az őrület határát célzod be nálam, ehhez pedig a legérzékibb támadásba lendülsz, s amikor a falánk kényeztetéstől a kezem már csak remegve markolja a hajad, hirtelen abbahagyod. A torkom kiszárad, a szívverésem triplájára növekszik. Tudod, hogy uralsz, én pedig éhesen várom a következő falatot.
Kényelmesen, már-már kimérten csúsztatsz magadba, mire hangosan felsóhajtok. Nyertél. Önkívületbe kergettél, s élvezed a benned vagyok élmény minden pillanatát.
Jólesően hagyom, hogy te vezess, de amikor plusz örömforrásként magadhoz nyúlva kéjesen nyögdécselni kezdesz, felülkerekedik bennem az ösztön és négykézlábra váglak.
Már csak egyet akarsz, a lehető legmélyebben érezni.
A tenyerem végigsiklik homorú hátadon, de nincs időd a doromboló ellazulásra, mert azonnal az éppen kellemesen fáj állapotban találod magad. Viszont neked a kellemes nem elég, mohón követeled az extra szolgáltatásokat is, így rövidesen megszűnik számomra minden, csak a benned való lüktetés marad, végül pedig, ahogy ajkad tövig magába ölel, kezem erőtlenül csúszik le a válladra.
Igazad van, ennek semmi értelme. Ráadásul abban sem tévedsz, hogy ez bűnös, helytelen és már nem is emlékszem a többi szóra, amiket felhoztál, mert valahol ott vesztettem el a fonalat, hogy miközben a szemembe nézve sorolod az okokat, körmeidet a fotel karfájába mélyeszted...
Hegyi László
Megjegyzések
Megjegyzés küldése