- Már megint megzavartál, kiszakítva a biztonságból, annak ellenére, hogy senki nem hívott. Ráadásul milyen magabiztosan léptél be az életembe! Már megint! Hihetetlen!...De ezúttal már nincs helyed benne!

Pedig én azért jöttem. Megint... Érdekel is ez téged? Esélyes, hogy nem, de tegyük hozzá, nem is tudsz róla, hogy a fantáziámnak ismét azon az oldalán sétálsz, ahonnan már nincs visszaút. Főleg nekem. Viszont nagy ajándéka és egyben átka is a férfilétnek ama képesség, hogy mérnöki precizitással vagyunk képesek elfojtani az érzelmeket. Legtöbbször magunk elől is. Bár én már rég csatát vesztettem, te pedig mit sem tudva győzelmedről, itt ülsz az asztal túloldalán a nem tudom hol kezdődik hófehér ruhádban, csak azt, hogy akarlak.

Kimért stílusod azonban arra késztet, hogy hallgassak, főleg addig, amíg az összes létező és nem létező vádat fel nem hozod ellenem. Már megtanultam, hogy túlzottan ne foglalkozzak a listáddal, ezért inkább a szádra koncentrálok, ahogy a betűket szavakká formálja. Ám ellenben velük, csak te érsz el hozzám.

Kezemet észrevétlenül a csuklómra csúsztatom; igen, minden kétség kizárva, újra érted lüktet mindenem.

Talán a szemem villanása, talán egy leplezetlen pillantásom árul el, ki tudja? Mindenesetre váratlanul elhallgatsz és bizonytalanul visszakérdezel. Nem válaszolok, nem feszegeted a kérdést, helyette nyílt tekinteted a vállamra siklik, s néhány kusza perc erejéig némaságba burkolózol. Mire felocsúdok, hogy kihasználjam a varázslatban rejlő lehetőséget, már  elégedett mosoly kíséretében folytatod a monológodat. Némán állom a bűneim felsorolását, nem érdekel mivel vádolsz, s miket vágsz okkal a fejemhez, már csak arra tudok gondolni, milyen gyűlöletes, hogy a szavak ide-oda lubickolhatnak nyelved édes dédelgetése alatt.

- Kívánlak. - vágok hirtelen közbe minden átmenet nélkül, mire végtelennek tűnő csend ül közénk. 

Egy ideig továbbra is a vállamat nézed, végül megkockáztatva a lehetetlent, átnyúlok az asztal fölött és megérintem az arcodat.

- Ezt most fejezd be!

A rendreutasító hang hallatán kelletlenül felegyenesedem, és az orrom alatt morogva elnézést kérek tőled. Nem szólsz semmit, éppúgy, ahogy akkor sem, amikor elköszönök. A kijárat felé haladva azért még reménykedem, hogy utánam szólsz, de elmarad az amerikai álom, helyette marad az esős, borongós utca.

 Utálok minden velem szembejövő embert, és a lelkes turista kérdésére ridegen annyit felelek, a Halászbástyát pár hónapja áthelyezték a Moszkva térre, ott keresse.

Már méterekkel arrébb jár, amikor utána kiabálva útba igazítom, végül a csalódottsággal keveredett dühömet egy félhangos káromkodás formájában élem ki. A megállóban rajtam kívül csak pár soha nem halunk meg korosztályt képviselő lány tartózkodik. Szépek, vidámak, az elázott ruhák alól sejtelmesen rajzolódnak ki a csalogató vonalak. Pár percig titokban elnézegetem őket, végül a szemem azon a lányon pihen meg, akinek a hófehér felső folyton lecsúszik a válláról. Amikor észreveszi, hogy figyelem, zavartan lesüti a szemét, és szégyenlősen a kiengedett haja mögé bújik. Bevillan előttem az arcod, ahogy az első randinkon remegő kézzel tűrted a füled mögé azt a hajtincset, ami valahogy mégis mindig kiszabadult, és egy nyomasztó érzés közben úgy döntök, a lányokkal ellentétben, inkább a következő villamossal megyek.

Várakozás közben újra nálad találom magam gondolatban, pontosan abban a pillanatban, amikor közlöm veled a szándékaimat. Persze az én verziómban azt mondod, hogy te is kívánsz engem, és máris pörögni kezdenek bennem a képek. Zavar a tempó, zavar, hogy a vérem irányít, ezért lehunyom a szemem és megpróbálom elképzelni, hogy milyen lehet annak a hófehér ruhának az érintése, amelyben úgy festesz, akár egy istennő. Remek! Égi magaslatokba emeltelek, intő jel arra vonatkozóan, hogy ez a valami, ami hozzád köt, ismét fájdalmas zavart fog okozni a szív környékén.

Makacsul kukázom a többi elfojtás közé a tényt, és felidézem az illatodat. Rossz ötlet. A szívverésem azonnal felgyorsul, a férfierő is éledezni kezd a nadrágszíj alatt, mégsem bánom. Csak hagyom, hogy a gondolataim elsodorjanak oda, ahol lekerül rólad a fehérség, s a hajszálaid úgy tapadnak egyenként rám, akár a háló. Igen, csapdába estem, de az sem érdekel, hogy nekem az áldozat szerep jut, a lényeg csak az, hogy pontról pontra haladva testemen, édes-fájóan végezz velem. 

Hamarosan megszűnik körülöttem minden, az eső hangját felváltja az érzéki suttogásod, s pár kéjes nyögdécselést követően ujjaimmal már csípőd lágy ringását irányítom. A ki-be érzés lassú üteme fokozatosan vált át egyre hevesebb ritmusba, a finom érintést erős markolás követi, nem bírom tovább, magam alá gyűrve akarlak szétszedni. Nem ellenkezel, lábad átkulcsolod rajtam, kezed a derekamon, harapásra harapással válaszolsz, karmolsz, simogatsz, gyengéden becézel, durván belém vájod körmöd, végül csókkal viszonozod a szerelmi vallomásom. 

Kinyitom a szemem, néhány sóhaj közt megbocsátok az érzésnek irántad, majd az esélytelenek nyugalmával lököm el magam a megállótól, és a felém közeledő villamos felé fordulok. 

- Miért nem mentél el az előzővel? 

Nem tudom mi lep meg jobban. A kérdésed, vagy az, hogy utánam jöttél. Azonnal megfordulok, de a hideg szempár láttán csak egykedvűen vállat vonok.

- Pedig nagyon megnézted a fehér blúzos lányt. - folytatod felszegett állal, mialatt egy alig észrevehető, keserű mosoly fut át az arcodon. - Én meg már majdnem elhittem, hogy... hagyjuk, felesleges. 

Megragadom a kezed, de elutasítóan kihátrálsz a közeledésem elől.

- Ne fáraszd magad! Nem tudsz olyat mondani, hogy megint esélyt adjak neked!- zárod le végül azt, ami el sem kezdődött, majd ugyanolyan gyorsan tűnsz el, ahogy megjelentél.

Az eső közben eláll, újra soha nem halunk meg korú lányok jelennek meg a megállóban, és már nem is tudom hányadik villamos robog el előttem, amikor még mindig utánad bámulva köszöntöm a szív tájékon jelentkező fájdalmas zavart okozó érzést. 

 

Hegyi László

Férfi titkok