A Titanic tanulsága a párkapcsolatokra nézve
 
Első olvasatra talán szokatlanként hat ez a cím, főleg egy szerelmes szösszeneteket kreáló oldalon, de egyrészt ennél furcsább háttérrel rendelkező posztokat is írtam már, másrészt pedig rajtam kívül talán már más is megtapasztalta egy-egy kapcsolatában a jégheggyel való találkozás "örömét". 

Persze, amikor még csak "megpillantottam", magabiztosan, szinte fölényesen kezeltem, és szentül hittem, a mi kapcsolatunk úgyis túléli. Nem, nem élte túl, és utána vacogva és összetörten vártam a mentőhajót, (következő nőt) ami ugyan felvett, de az igazi megmentés az én feladatom volt- hogy ilyen talponálló szinten szimbolizáljam az egész folyamatot. S miért nem akartam tudomást venni a jéghegyről? 
Na, igen, miért is nem akarunk? 
 
A Titanic szindróma lényege, hogy a múlthoz való túlzott ragaszkodásunkkal, az új és kialakuló valóság felismerésével képtelenek vagyunk szembenézni. Mit is jelent ez a kapcsolatokra nézve? 
Ha valamikor szép VOLT, akkor lehetetlen, hogy visszahozhatatlan az az idilli állapot. Gondoljuk mi, a jéghegy meg szépen teszi a dolgát, és engedjetek meg egy kissé erőltetett gondolatmenetet ezzel kapcsolatban.
Számos szakember vallja, hogy ha a Titanic a végzetes éjszakán azt az utat választja, hogy nekimegy a jéghegynek, akkor nem süllyed el. Most senkit nem akarok a technikai részletekkel terhelni, rengeteg érdekes elméletet lehet erről találni a neten.
De térjünk vissza a párkapcsolatokhoz.
Ha szembenézünk a legkevésbé sem kecsegtető tényekkel, azok bármennyire is fájdalmasak, mégis sokkal nagyobb esélyünk van a sérülésmentesebb lezárásra és ezáltal a boldog jövő kiépítésére, mint az akadály megkerülésével végül akkora kárt elszenvedni, hogy - stílusosan fogalmazva- egyetlen opcióként csak a süllyedés marad. 
 
Őszintén szólva már nem igen érdekelnek azok az emberi motivációk, amivel egyesek azt igyekeznek megmagyarázni, (vagy inkább be maguknak) miért is jobb a magánytól remegve várni a megmentőt, mint szembenézni a ténnyel, hogy ez a kapcsolat ennyi volt. De amikor ezek az emberek a boldogtalanságtól fuldokolva, - a mindössze pár pillanat erejéig alkalmas - legkülönfélébb eszközökbe kapaszkodva próbálnak meg a felszínen maradni, elfog a szomorúság, és nem értem, hogy miért rohantak önként a vesztükbe.
 
A Titanic tragédiáról sokan tartják, hogy azért is vonzó mind a mai napig emberek milliói számára, mert az emberiséget, magát az emberi természetet szimbolizálja.
Párkapcsolatunkban is levonhatjuk a szörnyű tragédia tanulságait: a magabiztosság elengedhetetlen, viszont az elbizakodottság mindig rossz tanácsadó. Igenis figyelni kell minden apró kis jelre, és amint valami szokatlant tapasztalunk, érdemes megállni és komolyabban megvizsgálni az adott problémát, mert bármekkora közhely is, de a jéghegynek mindig csak a csúcsa látható, és soha nem tudhatjuk milyen -ránk nézve akár végzetes- erőt is rejt valójában a mélység. 
 
Hegyi László 
Férfi titkok 




Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kép
    - Már megint megzavartál, kiszakítva a biztonságból, annak ellenére, hogy senki nem hívott. Ráadásul milyen magabiztosan léptél be az életembe! Már megint! Hihetetlen!...De ezúttal már nincs helyed benne! Pedig én azért jöttem. Megint... Érdekel is ez téged? Esélyes, hogy nem, de tegyük hozzá, nem is tudsz róla, hogy a fantáziámnak ismét azon az oldalán sétálsz, ahonnan már nincs visszaút. Főleg nekem. Viszont nagy ajándéka és egyben átka is a férfilétnek ama képesség, hogy mérnöki precizitással vagyunk képesek elfojtani az érzelmeket. Legtöbbször magunk elől is. Bár én már rég csatát vesztettem, te pedig mit sem tudva győzelmedről, itt ülsz az asztal túloldalán a nem tudom hol kezdődik hófehér ruhádban, csak azt, hogy akarlak. Kimért stílusod azonban arra késztet, hogy hallgassak, főleg addig, amíg az összes létező és nem létező vádat fel nem hozod ellenem. Már megtanultam, hogy túlzottan ne foglalkozzak a listáddal, ezért inkább a szádra koncentrálok, ahogy...
További információk
Kép
    A halványan megvilágított folyosón - szokásomtól eltérően - a padlószőnyeg rejtjeles kódlabirintusra hajazó mintázatát bámulom. Ráeszmélve zavart viselkedésemre, egy pillanatra megállok és köszönök a mellettem elhaladó idegennek. Kedves mosollyal viszonozza, a testtartása pedig azt üzeni, hogy nyitott egy rövid beszélgetésre. Nincs hozzá kedvem, most mégis kapóra jön az alkalom. Az akcentusa alapján spanyolnak tippelem, de nem kérdezek tőle semmit, csak hallgatom. Fel viszont nem fogom a hallottakat, mert gondolatban már beléptem hozzád a szobámba. Már akkor tudtam, hogy ott fogsz várni rám, mielőtt angolosan távoztál volna. Sőt, talán már az italod fölé hajolva döntöttél kettőnkről. Kettőnk... Minek is használok többes számot, hiszen nincs mi, csak te meg én! Mégis, miután poharadat az enyém mellé tetted és ujjaid éppen csak súrolták kézfejemet, úgy éreztem, hozzám tartozol. A gondolattól száműzöm a kikívánkozó szánalmas mosolyt, és megpróbálok a velem szem...
További információk
Kép
  Semmi értelme megint felmenni hozzád, hogy ki tudja hányadik alkalommal szakítsunk, mert "csak raboljuk egymás idejét". Felesleges, hogy miközben te az érveidet sorolod, én félúton elveszítve a fonalat, a helytelen, tilos, bűnös, meg a többi olyan szó hallatán, -amiktől szégyent kellene éreznem- unottan elfojtsak egy ásítást. Csakhogy én nem szégyent érzek. Én a húsomba vájt körmeidet érzem, a mellkasomon fékezhetetlenül lefelé haladó szádat, és a minden sejtemet átjáró bizsergést, amikor a nadrágszíjammal babrálva kihívó pillantással fölém hajolsz.    A kezed a nyakamra csúsztatod és a törékeny ujjak kicsit megpihenjenek az ütőeremen. Szeretem, ahogy ilyenkor rám nézel. Szeretem, hogy tetszik a megsemmisítésem, és azt is, hogy mire magam alá akarnálak rántani, te már elégedett mosollyal az arcodon kezdesz bele a hatáskeltő játszmádba, aminek menthetetlenül a függőjévé tettél. Néhány magabiztos kézmozdulat közben még lejjebb kúszol rajtam, és miközben lekapom rólad a fe...
További információk