Az élet nem áll meg

 

Mint minden vasárnap, Sándor bácsi aznap is hófehér inget öltött magára, és miután szigorúan begombolta a nyakánál is az utolsó gombot, kiült a ház előtti padra és jókedvűen pipázgatott. 

Sötét hajú kisfiú termett mellette és bár nem először látta ilyen jól öltözöttnek a nagyapját, most rá is kérdezett ennek okára.

– Mert vasárnap van fiam, azért. – hangzott a válasz, de mivel a kisfiú nem tartotta ezt elég indoknak a díszviselethez, ezért tovább faggatózott.
– De miért más a vasárnap, mint a többi nap?
A magas, daliás testalkatú férfi gyengéden megsimogatta a gyerek fejét és a pipáját rágcsálva az ég felé tekintett.
– Mert ilyenkor még a Jóisten sem dolgozik, hanem pihen. Mi pedig kifejezzük a tiszteletünket felé.

A kisfiú akaratlanul is a konyha felé pillantott és arra gondolt, hogy az lehet a Jóisten, aki ott van a falon a kereszten, és akit a papa akkor emleget a leggyakrabban, amikor a mama totót tölt ki.

- Ejnye Szüle, a Jóistennek nem tetszik, amit csinálsz!- morogja ilyenkor mély, öblös hangján, mire a mama az első pillanatban kezét tördelve még kisebbnek látszik, mint amekkora valójában, majd vidáman leinti a férjét.

- De Sándor, hiszen ez csak egy kis pénz! Az igazán nem a gonosztól való.

Azonban Sándor bácsi büszke önérzetét és elveit mindig is sértette, hogy a felesége az idők során ,,romlott lélek” lett, elvégre ki hallott már olyat, hogy valaki szerencsejátékra adja a fejét?! Ráadásul pont neki kell ezt a szégyent elviselnie, aki annak idején átúszta a Tiszát a lovával! 

Sándor bácsi ezt gyakran emlegette, a kisfiú pedig mindig ámulattal hallgatta, hogy milyen bátor hős volt a papa, csak azt nem értette, vajon a szeme miért csillog az átlagosnál jobban, ha szóba kerül ez a történet.

Ennek ellenére A Papa maga volt a megtestesült Isten a kisfiú számára, hiszen még a városi park tisztasága és rendezettsége is az ő érdeme volt. Tudniillik Sándor bácsi idős korára parkőr lett. Ott pedig csak az igazán szemtelen huligánok mertek szemetelni, de ők is kizárólag akkor, amikor Sándor bácsi nem volt ott. Az idős férfi ugyanis mindenkiből szeretetteljes tiszteletet váltott ki, ő pedig ennek megfelelően reggelenként kötelességtudóan indult el a munkahelyére, a szép zöld gyepre...

Egy alkalommal azonban megállt a kapunál, visszafordult és lefeküdt pihenni.

– Fáradt vagyok. Ledőlök egy kicsit Szüle. – mondta csendesen a feleségének és lehunyta a szemét.

Az asszony azonnal orvost hívott hozzá és később kezét imára kulcsolva a küszöbről figyelte, ahogy a fiatal orvos megemeli a férje csuklóját, majd szomorúan megingatja a fejét.

– Sajnos Sándor bácsi többet nem megy a parkba…

Az asszony nem mozdult. Rendületlenül bámulva a férjét, a keze még akkor is imára volt kulcsolva, amikor az unokája sápadtan berontott a szobába és letérdelve az ágy mellé egyre hangosabban és kétségbeesettebben szólongatta a nagyapját.

A következő héten az özvegy leült az asztalhoz és miközben x-et húzott a rubrikákba az unokája megütközve ült le a nagyapja székére.

– Mit csinálsz mama?
– Totózok fiam. - érkezett azonnal a válasz, mire a fiú döbbenten felvonta a szemöldökét és rosszallóan megingatta a fejét.
– De hiszen csak pár napja halt meg a papa!

Az asszony egy ideig elgondolkodva állta az ifjú metsző tekintetét, végül ismét tollat vett a kezébe és fátyolos hangon ennyit mondott:

– Tudom fiam. Viszont a nagyapád nekem mindig azt mondta, soha ne feledd Szüle, történjen bármi is, az élet nem áll meg!

 

Nagyapám emlékére 

Hegyi László

Férfi titkok