Nesztelen, óvatosan lépdelsz felém. Nem kérdezel, nem zavarsz, hangulatomhoz igazítva mosolyod, türelmesen figyelsz.
Szeretem, hogy nem megváltoztatni akarsz, hanem békét nekem akkor is, amikor épp vénásan marom magamba az önpusztítás méregfogát. Szeretem, hogy tudod, nem kirekesztelek a csendemből, hanem megóvlak tőle. Szeretem, hogy mellém ülsz és csak akkor ölelsz magadhoz, ha már semmi más nem fér közénk.
Szeretem, hogy ismered már a haragom, a kérdőjeleket a fejem felett, hangom remegését, könnyeim miértjét, a befelé vezető utat és azt, hogy mindennek ellenére, még mindig nesztelen, óvatosan lépdelsz felém.
 
Hegyi László
 

 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kép
    - Már megint megzavartál, kiszakítva a biztonságból, annak ellenére, hogy senki nem hívott. Ráadásul milyen magabiztosan léptél be az életembe! Már megint! Hihetetlen!...De ezúttal már nincs helyed benne! Pedig én azért jöttem. Megint... Érdekel is ez téged? Esélyes, hogy nem, de tegyük hozzá, nem is tudsz róla, hogy a fantáziámnak ismét azon az oldalán sétálsz, ahonnan már nincs visszaút. Főleg nekem. Viszont nagy ajándéka és egyben átka is a férfilétnek ama képesség, hogy mérnöki precizitással vagyunk képesek elfojtani az érzelmeket. Legtöbbször magunk elől is. Bár én már rég csatát vesztettem, te pedig mit sem tudva győzelmedről, itt ülsz az asztal túloldalán a nem tudom hol kezdődik hófehér ruhádban, csak azt, hogy akarlak. Kimért stílusod azonban arra késztet, hogy hallgassak, főleg addig, amíg az összes létező és nem létező vádat fel nem hozod ellenem. Már megtanultam, hogy túlzottan ne foglalkozzak a listáddal, ezért inkább a szádra koncentrálok, ahogy...
További információk
Kép
    A halványan megvilágított folyosón - szokásomtól eltérően - a padlószőnyeg rejtjeles kódlabirintusra hajazó mintázatát bámulom. Ráeszmélve zavart viselkedésemre, egy pillanatra megállok és köszönök a mellettem elhaladó idegennek. Kedves mosollyal viszonozza, a testtartása pedig azt üzeni, hogy nyitott egy rövid beszélgetésre. Nincs hozzá kedvem, most mégis kapóra jön az alkalom. Az akcentusa alapján spanyolnak tippelem, de nem kérdezek tőle semmit, csak hallgatom. Fel viszont nem fogom a hallottakat, mert gondolatban már beléptem hozzád a szobámba. Már akkor tudtam, hogy ott fogsz várni rám, mielőtt angolosan távoztál volna. Sőt, talán már az italod fölé hajolva döntöttél kettőnkről. Kettőnk... Minek is használok többes számot, hiszen nincs mi, csak te meg én! Mégis, miután poharadat az enyém mellé tetted és ujjaid éppen csak súrolták kézfejemet, úgy éreztem, hozzám tartozol. A gondolattól száműzöm a kikívánkozó szánalmas mosolyt, és megpróbálok a velem szem...
További információk
Kép
  Semmi értelme megint felmenni hozzád, hogy ki tudja hányadik alkalommal szakítsunk, mert "csak raboljuk egymás idejét". Felesleges, hogy miközben te az érveidet sorolod, én félúton elveszítve a fonalat, a helytelen, tilos, bűnös, meg a többi olyan szó hallatán, -amiktől szégyent kellene éreznem- unottan elfojtsak egy ásítást. Csakhogy én nem szégyent érzek. Én a húsomba vájt körmeidet érzem, a mellkasomon fékezhetetlenül lefelé haladó szádat, és a minden sejtemet átjáró bizsergést, amikor a nadrágszíjammal babrálva kihívó pillantással fölém hajolsz.    A kezed a nyakamra csúsztatod és a törékeny ujjak kicsit megpihenjenek az ütőeremen. Szeretem, ahogy ilyenkor rám nézel. Szeretem, hogy tetszik a megsemmisítésem, és azt is, hogy mire magam alá akarnálak rántani, te már elégedett mosollyal az arcodon kezdesz bele a hatáskeltő játszmádba, aminek menthetetlenül a függőjévé tettél. Néhány magabiztos kézmozdulat közben még lejjebb kúszol rajtam, és miközben lekapom rólad a fe...
További információk