- Megváltoztál. - mondod és idegenként méregetsz.
Talán csak a mellkasom mozgásából észleled, hogy jelen vagyok. Szólni sincs már kedvem.
Elmélázok kicsit a kijelentéseden és egy futó gondolat erejéig azon, hogy még mindig mennyire nem tudok mit kezdeni a kijelentő emberekkel.
Megváltoztál... van valami torkon megakadó, szemrehányó utóíze ennek a szónak. Pedig a változás sok esetben akár jó is lehet, mégis túl sokszor kapjuk meg bírálatként. Ahogy most én is tőled. Csak nézlek és felvillan bennem az ötlet, hogy belekezdjek az önvédelembe. De minek? Ráadásul már megint?
Valójában szó sincs megváltozásról, se eltávolodásról. Sehova se mentem, amúgy se értem ezt a rohadt nagy menetelést, amit egyesek szerint végig kell járnunk(?) az életünk során. Elindulni, megkeresni, kört leírni, rátalálni, visszatalálni stb., különben lemaradunk valamiről! Főleg a boldogságról, amiért meg mindig "meg kell állni"! Tiszta sor, hogy állandó mozgásban van minden, de én mire leírom ezeket a szavakat, már veszettül elfáradok.
Sehova se vagyok hajlandó már menni és senki után. Billegtem már ide-oda, s táncoltam gyakran tapsra is, elég volt. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy innentől kezdve a felelősség is az enyém, ha sorra elfordulnak tőlem, de amíg utána a lélegzetvétel mindig a szabadság érzésével társul, addig nem hiszem, hogy nagy bajban lennék.
- Megváltoztál. - ismétled és fejed enyhén balra biccentve végigsiklatod rajtam tekinteted.
Szólni sincs már kedvem. Csak nézlek, de egy centiméterre se távolodom el önmagamtól. Még érted se.
 
Hegyi László

 

 


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kép
    - Már megint megzavartál, kiszakítva a biztonságból, annak ellenére, hogy senki nem hívott. Ráadásul milyen magabiztosan léptél be az életembe! Már megint! Hihetetlen!...De ezúttal már nincs helyed benne! Pedig én azért jöttem. Megint... Érdekel is ez téged? Esélyes, hogy nem, de tegyük hozzá, nem is tudsz róla, hogy a fantáziámnak ismét azon az oldalán sétálsz, ahonnan már nincs visszaút. Főleg nekem. Viszont nagy ajándéka és egyben átka is a férfilétnek ama képesség, hogy mérnöki precizitással vagyunk képesek elfojtani az érzelmeket. Legtöbbször magunk elől is. Bár én már rég csatát vesztettem, te pedig mit sem tudva győzelmedről, itt ülsz az asztal túloldalán a nem tudom hol kezdődik hófehér ruhádban, csak azt, hogy akarlak. Kimért stílusod azonban arra késztet, hogy hallgassak, főleg addig, amíg az összes létező és nem létező vádat fel nem hozod ellenem. Már megtanultam, hogy túlzottan ne foglalkozzak a listáddal, ezért inkább a szádra koncentrálok, ahogy...
További információk
Kép
    A halványan megvilágított folyosón - szokásomtól eltérően - a padlószőnyeg rejtjeles kódlabirintusra hajazó mintázatát bámulom. Ráeszmélve zavart viselkedésemre, egy pillanatra megállok és köszönök a mellettem elhaladó idegennek. Kedves mosollyal viszonozza, a testtartása pedig azt üzeni, hogy nyitott egy rövid beszélgetésre. Nincs hozzá kedvem, most mégis kapóra jön az alkalom. Az akcentusa alapján spanyolnak tippelem, de nem kérdezek tőle semmit, csak hallgatom. Fel viszont nem fogom a hallottakat, mert gondolatban már beléptem hozzád a szobámba. Már akkor tudtam, hogy ott fogsz várni rám, mielőtt angolosan távoztál volna. Sőt, talán már az italod fölé hajolva döntöttél kettőnkről. Kettőnk... Minek is használok többes számot, hiszen nincs mi, csak te meg én! Mégis, miután poharadat az enyém mellé tetted és ujjaid éppen csak súrolták kézfejemet, úgy éreztem, hozzám tartozol. A gondolattól száműzöm a kikívánkozó szánalmas mosolyt, és megpróbálok a velem szem...
További információk
Kép
  Semmi értelme megint felmenni hozzád, hogy ki tudja hányadik alkalommal szakítsunk, mert "csak raboljuk egymás idejét". Felesleges, hogy miközben te az érveidet sorolod, én félúton elveszítve a fonalat, a helytelen, tilos, bűnös, meg a többi olyan szó hallatán, -amiktől szégyent kellene éreznem- unottan elfojtsak egy ásítást. Csakhogy én nem szégyent érzek. Én a húsomba vájt körmeidet érzem, a mellkasomon fékezhetetlenül lefelé haladó szádat, és a minden sejtemet átjáró bizsergést, amikor a nadrágszíjammal babrálva kihívó pillantással fölém hajolsz.    A kezed a nyakamra csúsztatod és a törékeny ujjak kicsit megpihenjenek az ütőeremen. Szeretem, ahogy ilyenkor rám nézel. Szeretem, hogy tetszik a megsemmisítésem, és azt is, hogy mire magam alá akarnálak rántani, te már elégedett mosollyal az arcodon kezdesz bele a hatáskeltő játszmádba, aminek menthetetlenül a függőjévé tettél. Néhány magabiztos kézmozdulat közben még lejjebb kúszol rajtam, és miközben lekapom rólad a fe...
További információk