Levetkőztem.
Már nem kell az, aki időnként nem áll meg mozdulat közben és éli meg a pillanatot. Amiben mindegy, hogy a tündöklő napfelkelte, vagy szürke fakó eső a főszereplő, a lényeg a mozdulatlanság.
A mozdulatlanság, az eszmélet, amiben tudatosul az élet lüktetése odabent. Lélegzem, élek, vagyok. Itt és most, ebben a formában csak egyetlenegyszer.
Nem pazarlom tovább az időmet, amiről kemény leckék árán már jól megtanultam, csak hiszem, hogy van.
Már nem számít, hogy valaki miért megy el mellőlem, hanem csak az, aki marad. Nem ölelek többé olyat, aki csak a jelentésük miatt használja a szavakat, de valójában csupán hangoztatja, hogy szeret, mert neki még számít, hogy a külvilág "jónak" gondolja.

Már nem várok senkit, csak fogadom azt, aki hozzám jön.
Nem érdekel, hogy ki mit akar belelátni a szavaimba, s az se, hogy mekkorát köp a hátam mögött. Vagy a szemembe.

Levetkőztem.
De még mosolyra húzódik a szám, ha megmagyarázzák nekem, hogy ki vagyok én, és mikor mit gondolok, érzek, és néha még megkérem az embereket, hogy a kéretlen véleményük elé biggyesszék oda, hogy "szerintem".

Levetkőztem, de már nem fázok.
Már én nevetek a leghangosabban a rólam szóló történeteken és akkor is, ha elbukok. Már nem akarok semmit se elérni, csak a kilincset, hogy kizárjam azt, aki csak állig begombolkozva mer a szemembe nézni.
Már csak azoknak a jelzői számítanak, akik kérdés nélkül is tudják a válaszaimat.
Már csak az fáj, ami Nekik is.
Már nem akarok viselkedni. Csak élni.
Levetkőzve.

Hegyi László

Férfi titkok