"Férfivé bennünket az asszonyoknál nem az első győzelem avat, hanem az első vereség!” - szeretem ezt a Molnár Ferenc idézetet. Érdekes, hogy milyen behatások, élmények, kudarcok stb. hatására válunk férfivé. Nem hiszek abban, hogy Nőnek, vagy Férfinak születünk. Szerintem elsősorban embernek. Csak aztán később, különböző külső tényezőknek köszönhetően formálódunk mindaddig, amíg érvénybe nem lépnek Karinthy szavai: "Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába."
Sok minden alakít bennünket férfivé, ezért idővel megtanuljuk, hogy miként kell a nőkkel viselkedni. A nők pedig szerencsére korántsem egyszerű teremtmények, így ez a folyamat elég sokáig elhúzódik és azt hiszem, nyugodtan állíthatom, egy életen át tanulható.
Komolyabb értelemben véve tizenhét éves koromban éreztem magam először férfinak. Előtte csak hangoztattam, hogy én aztán akkora férfi vagyok, hogy csoda, hogy a Föld nem tér ki a pályájáról alattam.
Egy átlagos őszi napon kezdődött, amikor az osztályfőnök közölte velünk, hogy táncterembe megyünk. Egy ilyen kijelentés egy műszaki szakközépiskolában, ahol az egész intézménybe nagyjából öt lány járt – és ebbe a takarítónőt is beleszámoltam - eléggé vegyes fogadtatásban részesült.
Mi elsősorban mindezt úgy értelmeztük, hogy lesz egy hosszú fényes rúd, meg sok csaj, akik azon kéjelegve hozzánk vágják a felesleges ruhadarabjaikat, de kiderült, hogy nem erről az opcióról van szó, hanem arról, hogy "közeleg a szalagavató és vagy egymással táncoltok, vagy lányokkal." Pár nappal később pedig már egy táncteremben feszengtünk, állig begombolt ingben, nyakkendőben, meg a többi ehhez tartozó kínzóeszközben.
Aztán nyílt az ajtó és hirtelen mintha a Matula Leánynevelő Intézetbe kerültünk volna. Szigorú, kissé enervált benyomást keltő nő lépett be, mögötte kettesével, félszegen tipegve pedig a lányok. Azonnal ösztönösen kihúztuk magunkat és megpróbáltunk illedelmesen köszönni.
- Kívánok! Jó napot kívánok Uraim, nem pedig jó napot!
Azt hiszem ennél a pontnál aludt ki bennünk végképp a reménysugár és szembesültünk azzal, hogy nem valami buja és túlfűtött csörgésben lesz részünk a lányokkal.
Gyorsan meg is kaptuk az instrukciót, melynek a lényege az volt, hogy egyenes tartással, határozott léptekkel sétáljunk oda egyesével a lányokhoz és kérjük fel valamelyiket táncolni. Eddig nagyjából tiszta sor is volt, de aztán jöttek az olyan nehezítő tényezőnek számító mondatok, mint például: "ENYHÉN dől a felsőtest, nem fejest ugrani készülnek az urak!", továbbá a "Felkérésnél, ha több lány ül egy csokorban, azt kell táncba vinni, amelyik magára veszi az invitálást!", valamint a "Nem csak vissza kullognak a táncparkettre, hanem előre engedik a lányt, vagy felajánlják neki a karjukat!" Ez utóbbinak legalább tudtunk örülni, mert hormontúltengésben szenvedő kamasz suhancoknál, akik ráadásul fiúiskolába járnak, ez felért egy ingyen szexszel, így kaján vigyorral a fejünkön vonultunk végig egymás előtt és már majdnem élvezni kezdtük a dolgot, amikor jött a hideg zuhany: "Uraim, tartsák a távolságot!"
Ekkor valószínűleg többedmagammal őszintén és mélyen megemlékeztem az oktató hölgy édesanyjáról, de mit volt mit tenni, jobb kezemet a lány dereka fölé raktam, ő a balját a vállamra simította, tehát beletörődtem a sorsomba, hogy ebben a körben ennyi volt a fülledt erotika.

Tánc közben még kaptunk egy halom infót, amit termesztésen helyben elfelejtettünk, de roppant nagy önérzettel és leginkább esetlenül vezettük a partnernőinket. Nekem az átlagnál egy kicsit sápadtabb lányka volt a párom. Bársony-barna szemében itt-ott zöldes fény játszott, konyakszínű haja, mely két fonásba volt fogva, még inkább kiemelte természetes szépségét.
A tánc végén zavartan visszakísértem a helyére, majd utána többet egymásra sem mertünk nézni.

Miután az első órát magunk mögött tudtuk, azonnal megkezdtük a licitálást. Kinek a partnernője volt szebb, ki volt ügyesebb, kit nem érdekel ez az egész stb. Észre sem vettük, ahogy ezek a csütörtök délutánok egyre fontosabbá válnak a számunkra, ahogy azt se, hogy rövid idő elteltével már nem idétlen vihogással mentünk be az épületbe, hanem begombolt zakóval, egyenes tartással. Nem fogalmazódott meg bennünk konkrétan, de valahol belül talán éreztük, hogy ezek a lányok megtisztelnek minket.
Megtisztelnek a rakott szoknyával, a szalaggal a hajukban, ami mindig harmonizál a cipőjük színével, és főleg a bizalmukkal, hogy ha csak néhány perc erejéig ugyan, de ránk merik bízni a vezetést.
Azt hiszem akkor jöttem rá arra, hogy a tánc nagyon szépen szimbolizálja a férfi-nő közti kapcsolatot, s meglehet, hogy az irányítás a férfi kezében van, de ez látszólagos, valójában pedig együttműködésről van szó. Hiszen, ha a lépést a nő nem tartja helyesnek, akkor jelez a férfinak, aki azonnal változtat, és így haladnak tovább, együtt.

Nem születtem férfinak, de azokon az órákon olyat kaptam, ami segített abban, hogy azzá váljak. Megtanultam, hogy a visszautasítást emelt fővel kell tudomásul venni és azt is, hogy a tiszteletért tisztelet, a bizalomért bizalom jár cserébe.
Na, meg persze egy kedvesen csillogó szempár is, amely azt üzeni: a kezem a kezedben pihen, vezess, én bízom benned és segítem minden lépésedet!

Hegyi László
Férfi titkok