...és most megint ott tartunk, hogy meg kell bocsátanod, mert, ember vagyok, aki hibázik; mert jobban ismersz, mint én saját magam; mert mi összetartozunk; mert a szeretet mindent felülír. Aha...És ezzel mondhatni durván össze is foglaltam a véleményem, de kicsit piszkáljuk meg, csak azért, hogy jobban csússzon.
El kell ismernem, Jézust kevesebbel is meg lehet venni, mint az általad felsorolt indokkal, de az a kurva nagy helyzet, hogy én nem vagyok, ráadásul kicsit se akarok Jézusra hasonlítani ilyen szempontból.
Nem tudom honnan jöttem, azt se, hogy mikor, hogyan lesz vége és mi történik utána. Annyit tudok csak, hogy vagyok. Jó esetben még sokáig, de ki tudja ugyebár, hogy a kedvenc Rendezőm milyen szerepet szánt nekem a forgatókönyvében. Miért is kéne nekem sorozatosan esélyt adni bárkinek is, ha csak én is egyet kaptam? Nyilván ha megeszik a kakaós csigád közepét, azt még kialussza az ember, de van egy határ. És azt átlépve már nem ment fel senkit semmilyen indok. Igenis egyszer fel kell nőni és felelősséget vállalni a szavainkért, tetteinkért, és szembenézni a ténnyel, senkit se nevezhetünk ki rongybabának. Még akkor se, ha csak utólag döbbenünk rá arra, mennyit is bántottuk őt.
...és most megint ott tartunk, hogy meg kell bocsátanod, mert, ember vagyok, aki hibázik; mert jobban ismersz, mint én saját magam; mert mi összetartozunk; mert a szeretet mindent felülír.
Aha. Megbocsátok én, hogyne bocsátanék meg neked! De magamnak is, amiért túl sokáig volt szobád ott, ahova még ajtót se kellett volna nyitnom.
 
Hegyi László
 

 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kép
    - Már megint megzavartál, kiszakítva a biztonságból, annak ellenére, hogy senki nem hívott. Ráadásul milyen magabiztosan léptél be az életembe! Már megint! Hihetetlen!...De ezúttal már nincs helyed benne! Pedig én azért jöttem. Megint... Érdekel is ez téged? Esélyes, hogy nem, de tegyük hozzá, nem is tudsz róla, hogy a fantáziámnak ismét azon az oldalán sétálsz, ahonnan már nincs visszaút. Főleg nekem. Viszont nagy ajándéka és egyben átka is a férfilétnek ama képesség, hogy mérnöki precizitással vagyunk képesek elfojtani az érzelmeket. Legtöbbször magunk elől is. Bár én már rég csatát vesztettem, te pedig mit sem tudva győzelmedről, itt ülsz az asztal túloldalán a nem tudom hol kezdődik hófehér ruhádban, csak azt, hogy akarlak. Kimért stílusod azonban arra késztet, hogy hallgassak, főleg addig, amíg az összes létező és nem létező vádat fel nem hozod ellenem. Már megtanultam, hogy túlzottan ne foglalkozzak a listáddal, ezért inkább a szádra koncentrálok, ahogy...
További információk
Kép
    A halványan megvilágított folyosón - szokásomtól eltérően - a padlószőnyeg rejtjeles kódlabirintusra hajazó mintázatát bámulom. Ráeszmélve zavart viselkedésemre, egy pillanatra megállok és köszönök a mellettem elhaladó idegennek. Kedves mosollyal viszonozza, a testtartása pedig azt üzeni, hogy nyitott egy rövid beszélgetésre. Nincs hozzá kedvem, most mégis kapóra jön az alkalom. Az akcentusa alapján spanyolnak tippelem, de nem kérdezek tőle semmit, csak hallgatom. Fel viszont nem fogom a hallottakat, mert gondolatban már beléptem hozzád a szobámba. Már akkor tudtam, hogy ott fogsz várni rám, mielőtt angolosan távoztál volna. Sőt, talán már az italod fölé hajolva döntöttél kettőnkről. Kettőnk... Minek is használok többes számot, hiszen nincs mi, csak te meg én! Mégis, miután poharadat az enyém mellé tetted és ujjaid éppen csak súrolták kézfejemet, úgy éreztem, hozzám tartozol. A gondolattól száműzöm a kikívánkozó szánalmas mosolyt, és megpróbálok a velem szem...
További információk
Kép
  Semmi értelme megint felmenni hozzád, hogy ki tudja hányadik alkalommal szakítsunk, mert "csak raboljuk egymás idejét". Felesleges, hogy miközben te az érveidet sorolod, én félúton elveszítve a fonalat, a helytelen, tilos, bűnös, meg a többi olyan szó hallatán, -amiktől szégyent kellene éreznem- unottan elfojtsak egy ásítást. Csakhogy én nem szégyent érzek. Én a húsomba vájt körmeidet érzem, a mellkasomon fékezhetetlenül lefelé haladó szádat, és a minden sejtemet átjáró bizsergést, amikor a nadrágszíjammal babrálva kihívó pillantással fölém hajolsz.    A kezed a nyakamra csúsztatod és a törékeny ujjak kicsit megpihenjenek az ütőeremen. Szeretem, ahogy ilyenkor rám nézel. Szeretem, hogy tetszik a megsemmisítésem, és azt is, hogy mire magam alá akarnálak rántani, te már elégedett mosollyal az arcodon kezdesz bele a hatáskeltő játszmádba, aminek menthetetlenül a függőjévé tettél. Néhány magabiztos kézmozdulat közben még lejjebb kúszol rajtam, és miközben lekapom rólad a fe...
További információk