Beleveszni
egy másik ölelésébe, abban reménykedve, hogy fakítja az ő emlékét.
Tudod, hogy meddő próbálkozás, mégis a ruháiddal együtt önmagad is a
padlón heverve hagyod.
Tetszik a látvány, élvezed a teste
melegét. Lassan kóstolgatod szádban az ízét és egyre gátlástalanabbul
rabolsz, engedve, hogy ő is kitépje belőled a részét. S míg csak a test
beszél, a lelked egy szocreál talponállóban kéri ki magának a következő
vizezett kisfröccsöt, műanyag pohárban.
Mert bár beleveszel egy
másik ölelésébe, valami minduntalan megzavar. Hiába akarsz eggyé válni a
legvadabb ösztönnel, a sajgó fájdalom észhez térít.
Nincs több rablás.
Szabadulást vártál, de valójában csak egy újabb téglát emeltél a börtönöd falán.
Öleled, harapod, zabálod...és örülsz a fájdalomnak odabent.
Mert, ha fáj, akkor a hiánya nem égeti szét a sejtjeidet.
Mert, ha fáj, akkor önsajnálatba takarózva vacoghatsz magányodban.
Mert, ha fáj, akkor az azt jelzi, még a részed, még hozzád tartozik, ha már máshoz is.
Mert, ha fáj, akkor még élsz, vagy legalábbis vegetálsz.
Egy másik ölelésében.
Hegyi László

Megjegyzések
Megjegyzés küldése