Azt kéred, bocsássak meg, azt mondom nincs mit, s közben fülemben cseng egy nemrég hallott mondat, "mindenki viselkedjen úgy, hogy ne kelljen bocsánatot kérnie."
Persze ez a gyakorlatban picit másképp alakul mindig, legalábbis azoknak, akik embernek születtek, hiszen sokszor akaratlanul is virágokat tépünk ott, ahol inkább ültetni kellene.
Húzod szád a mondat hallatán? Megértem, én is. Ugyanis jelen pillanatban nehéz elhinnem, hogy bárki is azért vesz ásót a kezébe, mert nem pusztítani akar vele. Ezzel a orosz drámai hősnő mondattal pedig fehér keszkenőmet lebegtetve üdvözlöm a rám telepedő önsajnálatot. Kicsit még kedvemre pancsolok benne, elvégre kánikula idején dívik a fürdőzés, majd két alámerülés után elfogadom Mr. Bennet jobbját a vízfelszínen. "Ne aggódj, ez is elmúlik, hamarabb, mint kellene." Jane Austen tudott valamit. Elmúlik... szinte érzem a krizantém illatát a levegőben, mialatt szívem köré lassan egy kígyó tekeredik, várva a megfelelő pillanatot, hogy méregfogát belemélyessze. Ja mégsem. Pedig kétszer is elkántáltam magamban ezt a Barbie-pink leopárdmintás üléshuzatra hajazó giccshalmazt, mégse nyiladozik semmi ott, ahol legalább a közös virágoknak kellene rothadásnak indulniuk.
Azt kéred bocsássak meg, én pedig azt mondom nincs mit. Mert tényleg minden eltűnt onnan, ahol egykor ketten ültettünk. Ugye? Szerintem is engedjem már el ezt a kurva kertészkedést. Jól van, csak egy ügyetlen kis próbálkozás volt a részemről, naivan azt remélve, hogy a szép szavak majd szépet ébresztenek fel bennem. De itt minden elaludt, vagy ki? Isten se tudja már kibogozni.
Igen, naná, hogy Őt is idehoztam a buliba, elvégre megbocsátást kérsz. De én még mindig nem vagyok képes rá, mert nincs mit, a van helyét ugyanis átvette a semmi. S pont ezért nem vagyok se szomorú, se kétségbeesett. Végre megérkeztem oda, ami már a Főnöknek is elég volt ahhoz, hogy létrehozzon belőle valamit.
Látod, nem hitted el, hogy Istent játszani a saját világodon kívül nem bűn, csak éppen kockázatos, mert most, amíg kis tested hangosan vacog, én a semmi ágán lábat lógatok, kedvenc költőm után, mérhetetlenül szabadOn. 
 
Hegyi László 
 

 


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kép
    - Már megint megzavartál, kiszakítva a biztonságból, annak ellenére, hogy senki nem hívott. Ráadásul milyen magabiztosan léptél be az életembe! Már megint! Hihetetlen!...De ezúttal már nincs helyed benne! Pedig én azért jöttem. Megint... Érdekel is ez téged? Esélyes, hogy nem, de tegyük hozzá, nem is tudsz róla, hogy a fantáziámnak ismét azon az oldalán sétálsz, ahonnan már nincs visszaút. Főleg nekem. Viszont nagy ajándéka és egyben átka is a férfilétnek ama képesség, hogy mérnöki precizitással vagyunk képesek elfojtani az érzelmeket. Legtöbbször magunk elől is. Bár én már rég csatát vesztettem, te pedig mit sem tudva győzelmedről, itt ülsz az asztal túloldalán a nem tudom hol kezdődik hófehér ruhádban, csak azt, hogy akarlak. Kimért stílusod azonban arra késztet, hogy hallgassak, főleg addig, amíg az összes létező és nem létező vádat fel nem hozod ellenem. Már megtanultam, hogy túlzottan ne foglalkozzak a listáddal, ezért inkább a szádra koncentrálok, ahogy...
További információk
Kép
    A halványan megvilágított folyosón - szokásomtól eltérően - a padlószőnyeg rejtjeles kódlabirintusra hajazó mintázatát bámulom. Ráeszmélve zavart viselkedésemre, egy pillanatra megállok és köszönök a mellettem elhaladó idegennek. Kedves mosollyal viszonozza, a testtartása pedig azt üzeni, hogy nyitott egy rövid beszélgetésre. Nincs hozzá kedvem, most mégis kapóra jön az alkalom. Az akcentusa alapján spanyolnak tippelem, de nem kérdezek tőle semmit, csak hallgatom. Fel viszont nem fogom a hallottakat, mert gondolatban már beléptem hozzád a szobámba. Már akkor tudtam, hogy ott fogsz várni rám, mielőtt angolosan távoztál volna. Sőt, talán már az italod fölé hajolva döntöttél kettőnkről. Kettőnk... Minek is használok többes számot, hiszen nincs mi, csak te meg én! Mégis, miután poharadat az enyém mellé tetted és ujjaid éppen csak súrolták kézfejemet, úgy éreztem, hozzám tartozol. A gondolattól száműzöm a kikívánkozó szánalmas mosolyt, és megpróbálok a velem szem...
További információk
Kép
  Semmi értelme megint felmenni hozzád, hogy ki tudja hányadik alkalommal szakítsunk, mert "csak raboljuk egymás idejét". Felesleges, hogy miközben te az érveidet sorolod, én félúton elveszítve a fonalat, a helytelen, tilos, bűnös, meg a többi olyan szó hallatán, -amiktől szégyent kellene éreznem- unottan elfojtsak egy ásítást. Csakhogy én nem szégyent érzek. Én a húsomba vájt körmeidet érzem, a mellkasomon fékezhetetlenül lefelé haladó szádat, és a minden sejtemet átjáró bizsergést, amikor a nadrágszíjammal babrálva kihívó pillantással fölém hajolsz.    A kezed a nyakamra csúsztatod és a törékeny ujjak kicsit megpihenjenek az ütőeremen. Szeretem, ahogy ilyenkor rám nézel. Szeretem, hogy tetszik a megsemmisítésem, és azt is, hogy mire magam alá akarnálak rántani, te már elégedett mosollyal az arcodon kezdesz bele a hatáskeltő játszmádba, aminek menthetetlenül a függőjévé tettél. Néhány magabiztos kézmozdulat közben még lejjebb kúszol rajtam, és miközben lekapom rólad a fe...
További információk