Az ágyon ülve, felhúzott térdekkel lesed, ahogy gombolom az ingem. Törékeny karjaid összekulcsolva pihennek formás lábaidon, ismét bezárkóztál. Miközben az óraszíjjal babrálok a csuklómon, az a kérdés motoszkál a fejemben, hogy mit jelentettem neked. Vajon öleltél-e engem valaha is érzelemmel, vagy csupán egy kedves ismerős voltam a számodra, akivel időnként jó volt titokban összebújni?
Zúg a fejem, azt se tudom, hogy a mában, vagy már a holnapban vagyunk. Ingerülten nyitom ki az ablakot, hogy az éjjeli, hűvös levegő kitisztítsa a gondolataimat.
A pillanat, a mozdulat manírja, az üres konyakos pohár bőven megállná a helyét egy olyan filmben, aminek a megnézése előtt agyoncukrozott üdítőitalt és dupla adag pattogatott kukoricát vesz az ember. De annak ellenére, hogy a szakításunk több mint kommersz, nekem mégis fáj.
Fáj, mert az első pillanattól kezdve akartalak. Biztos voltam magamban és a tévedés beismerése örömmel legyeskedik a büszkeségem körül, kiélvezve győzelmének minden egyes másodpercét. Igen, ennyi eredetiséget vagyok csak képes összehozni, és hidd el, hogy aggatnék én rád szép szavakat, de vannak helyzetek, amikor felesleges beszélni, elég csak érezni. Csak… érted? Én éreztem!
Az arcodat figyelem a tükörből, keresem a tekinteted, de szemedet a hátamnak szegezed. Finom, mégis égető érzés fut lefelé a nyakamtól, egészen a derekamig. Kiszárad a szám, a szívem hevesebben kezd el verni, s megfeszül minden izmom.
Még játszik a testemen az érintésednek emléke, még lüktet bennem a maró vágy, még sóvárog ízed után a szám.
Egy pillanatra összenézünk, de a támadásra kész szempár láttán, inkább elfordítom a fejem.
Nem akarlak elveszíteni, de túl sok volt egyszerre és félek, hogy ennél több fájdalommal szemben már nem vagyok képes felvenni a harcot.
Eszembe jut, amikor bevallottam neked, hogy félek tőled, te pedig meglepetten meredtél rám. Miközben azt bizonygattad, hogy te soha nem fogsz engem bántani, nekem keserédes mosoly ült ki az arcomra. Már akkor tudtam, hogy egy napon megkarcolod a szívem. Csak bámultam a szád, amely gyengéd szavakkal becézett, és elfogadtam a sorsom. Végül minden úgy történt, ahogy gondolatban felkészültem rá, viszont az átélésére nem!
Belekezdek valami monológba arról, hogy egyikünk se hibázott, de valójában nem is akarlak meggyőzni róla. Viszont amíg beszélek, addig nem kell szembenéznem a ténnyel, hogy vége. Amíg beszélek, addig a szavaimra kell koncentrálnom! Amíg beszélek, addig figyelnem kell a megfogalmazásra! Amíg beszélek, addig nem tud teljesen elhatalmasodni bennem a fájdalom!
Amikor azt kérdezed, hogy eljött hát a búcsú pillanata, ismét a szomorúság rajzolja a vonásaimat. Búcsú.
Nem, nincs vége. Nem búcsúzok tőled. Hogyan is tehetném? Hiszen csak képzeltem, hogy velem vagy, de igazából vágytalak, mintsem valóban magam mellett tudtalak. Annak nem lehet vége, ami soha el sem kezdődött. Azt hiszem…
Semmit nem tudok, összekuszálódott minden és csupán abban vagyok biztos, hogy ugyanolyan egyedül érzem magam most is, mint akkor, amikor azt hittem, hogy végre megérkeztél az életembe. S abban, hogy egyiket se akartam úgy szeretni, mint ahogy téged.

Hegyi László

Férfi titkok