Addig haladtam előre, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a nagy önismereti túrám során teljesen eltávolodtam valakitől. Valakitől, aki nem növesztett még senki és semmi ellen páncélt. Valakitől, aki egészen addig volt boldog, amíg mások jellemezni nem kezdték.
Ugye ismerős az a bizonyos páncél, amivel az első szárnytépésünk alkalmával ismerkedünk meg, s ami pillanatok alatt válik oly rideggé és keménnyé, hogy semmi se jut át rajta hozzánk. Viszont kifelé se, ezáltal a magány pedig máris magáénak tudhat egy bentlakásos otthont...
A páncél, aminek a kezdeti funkciója csupán annyi, hogy megvédjen minket a szavak nyílvesszőitől, majd később aztán bővül a repertoárja.
Én a suliban csak a "hülye vagy nyelvtanból"-t kaptam meg, otthon pedig a "bárcsak halva születtél volna" mondatoknak köszönhetően fényesítettem a páncélzatomat. De ismertem "kövéret", "botsáskát", "rondát", "szeplőset", "picsogóst", "kezelhetetlent” és ki tudja még milyen szavakkal savaztak minket a leginkább "okos felnőttek".
S ebből kifolyólag a páncél rövidesen nem csupán menedékül, hanem fegyverként is szolgált.
Rájöttem ugyanis arra, hogy ütni is lehet vele, a legnagyobbat akkor, amikor elég közel engeded magadhoz az „ellenséget”.

Nem, még mindig nem vagyok okos, és nem tudom semminek se a tuti titkát, egyszerűen csak megpróbálom megfejteni azokat a kérdőjeleket, amik jó ideig ott keringtek a fejem körül.
„Hova tartok? Honnan jöttem? Mit hoztam magammal? Egyáltalán hoztam bármit is? Miben higgyek? Miért akarok mindig eljutni valamihez? Mit keresek?”
Naná, hogy én is a csodát kerestem, ahogy bárki más, de ebben a kutatásban éppen csak a lényeget nem vettem észre. Azt, hogy pontosan attól az embertől távolodtam el, aki mindig is lenni akartam, valójában attól, aki mindig is voltam.
Az embertől, aki egykor a páncélt maximum akkor használta, ha katonásdit játszott a barátaival, és aki órákig volt képes kacsázni a Dunán úgy, hogy közben egyetlen egy gondolat kötötte csak le a figyelmét. A dobás szögének a meghatározása. Na meg persze az élmény, amit a játék öröme adott.
Nem vettem észre, hogy mennyire messzire kerültem attól az embertől, akit egyáltalán nem foglalkoztatott a "hogyan?", csak követve a csillagát, nekiment a "lehetetlennek" is.
Nem vettem észre, hogy belepasszírozva magam a megfeleléssel és elvárásokkal átitatott páncélba, megfulladok, és nemhogy semmilyen úton nem voltam, de megrekedtem.
Fogalmam se volt róla, hogy ki az az ember, akivel minden reggel szembenéztem a tükörben, csak abban voltam biztos, hogy idegen a számomra. Ráadásul nem is a szimpatikus fajtából.

Úgy tartja a mondás, hogy csak az első lépést nehéz megtenni és ez valóban így van. Amilyen nehezen intettem búcsút azoknak, akikkel semmi gond nem volt és csak azért vívtunk egymással harcot, mert más nyelvezetet beszéltünk, ma már mindössze mosolygok, ha nagyképűséggel vádolnak akkor, ha három mondat után, biccentést követően távozok. Vagy anélkül.

Addig haladtam előre, hogy nem vettem észre, hogy ebben a röhejes utazásban, amely során minden lehetséges módon kerestem a választ önmagamra, Istenre és Luciferre, kezdetre és végre, apám bűnére és fivérem halálára, éppen a legfontosabb embertől távolodtam el.A sráctól, aki "csak létezett".
Aki nem akart elindulni, visszamenni, de megérkezni se. Csak élvezni azokat a dolgokat, amikből divatos pop slágert lehetne kreálni, de ügyes hangszereléssel roppant művészinek kikiáltott alternatív dalt is, ami akár vizezett sör nélkül is egész jól futna.

Már nem kell páncél. Már nem érdekel, hogy ki milyen jelzőt akaszt a nevem elé, ahogy az se, hogy milyen szocreál vagy éppen amerikai tündérmesét ír hozzám. Már csak azokkal érzem otthon magam, akik azt vallják, hogy az elfogadás ott kezdődik, hogy ahány ember, annyiféle igazság létezik. De ettől még a keresztet meghagyva Jézusnak, az ártó tettet is a szabad akarat számlájára írják, aminek meg lehet fejteni az okát, de felelni is kell érte.

Már nem kell a páncél és mozdulni se akarok az ember mellől, aki mindig is voltam. Az ember, aki ugyanúgy, mint te vagy ő, szárnyakkal érkezett ide. Az ember, aki "csak élni" jött. Aki nem akart semmilyen utat, se vissza, se előre, sehova.
Csak lenni itt és most. Önmagaként.

Hegyi László
Férfi titkok